Mindenki hallott már a permakultúráról, de csak kevesen tudják igazán, hogy mi is az. Most induló sorozatunk első részében körbejárjuk a témát.
A permakultúra elve és maga a szó viszonylag fiatal, alig 40 éves: 1978-ban alkotta meg Bill Mollison és David Holmgren. Eredetileg a ’permanent agriculture’, vagyis az állandó mezőgazdaság szavakból állt, de utána kiterjesztették az emberi tényezőkre is, így lett belőle ’permanent culture’, vagyis állandó kultúra. Mi a közösségekkel, a településekkel kapcsolatos részekkel kevésbé foglalkozunk, inkább az eredeti, mezőgazdasági értelmezést használjuk.
Az alapöltet nagyon egyszerű: a természetben magától működő életközösségeket találunk, amik tartósan fennmaradnak, egészségesek, nőnek, teremnek. Mi lenne, ha hasonló életközösségeket hoznánk létre az ember számára hasznos fajokra építve? Önműködő kerteket, amik minimális beavatkozással megteremnek mindent, amire szükségünk van. Már az elv alapján is látszik, hogy a permakultúra gondolkodása nagyon eltér a hagyományos mezőgazdaságtól: itt nem különálló növény vagy állat fajokban gondolkodunk, hanem az élővilág egészében. Nem egyetlen növényt próbálunk termeszteni az adott területen, hanem egy komplett életközösséget hozunk létre. Amikor a hagyományos megőgazdaság egyetlen növényt termeszt, akkor kénytelen elvégezni a hiányzó életközösség feladatait: művelni kell a talajt, tápanyaggal ellátni, a kártevőket pusztítani, a gyomokat irtani. Egy életközösségben ezekre a feladatokra ott vannak a megfelelő munkások: a giliszták lazítják a talajt, a fák leveleit lebontó élőlények tápanyagot termelnek, a madarak megeszik a kártevőket. Azt mondhatnánk, hogy helyettünk dolgoznak, pedig másként érdemes ezt kifejezni: a hagyományos mezőgazdaságban nekünk kell elvégeznünk az ő feladataikat.
A talaj védelme elsődleges fontosságú a permakultúrában. Itt is a természetes folyamatokra építünk: a lehulló és elkorhadó lomb hatását utánozva mulcsozzuk a talajt, vagy takaró növényekkel borítjuk. A lassan lebomló szerves anyag táplálja a talaj élővilágát, amik a humuszt termelik. Ebből következik, hogy a földet nem forgatjuk, nem kapáljuk, nem ássuk fel, mert az felborítaná a kialakult életközösséget, szétszakítaná a gombák fonalait, és utat engedne a gyomoknak.
A permakultúra a modern világban új találmány, de valójában nagyon régi gyakorlat. A trópusokon mindenütt találunk hasonló elven működő kerteket. A mai USA területére érkező első felfedezőknek is feltűnt, hogy az ottani erdők mennyi ehető gyümölcsöt és dióféléket teremnek. Ez nem a véletlen műve volt, hanem az indiánok munkája. Ők is kertészkedtek, de a kertjeik annyira eltértek a szokásostól, hogy az európai szemek nem is ismerték fel ezeket, egyszerűen csak erdőnek gondolták.
És itt el is jutottunk egy fontos tényhez. A permakultúra állandó életközösségben gondolkodik, ami magától képes fennmaradni. Ez a mi éghajlatunkon többnyire valamilyen erdőt jelent. Egy permakultúrás kert ezért többé-kevésbé erdőre szokott hasonlítani. Persze nagyobb földterületben gondolkodva elkerülhetetlen a szántóföldi növények és a legelők, kaszálók használata, de a terület ’zöldségeskert’ és ’gyümölcsös’ tipusú része nem válik szét egymástól, hanem egy közös erdőkertet alkot.
Ugyanilyen fontos következmény az is, hogy a megszokott egynyári zöldségféléink nehezen illeszthetők be egy permakultúrás kertbe. Egyszerűen nem illenek az állandó, önfenntartó életközösségbe. Amolyan megtűrt vendégek, amiknek helyet szorítunk, de nem ezek fogják adni a kert nagy részét. Számukra külön kis ágyásokat alakítunk ki, ahol a szükséges gondoskodást megkapják, és a kert adta szolgáltatásokat is élvezik (kártevők elpusztítása, kedvező mikroklíma, …). Ezeken az ágyásokon a biokertészek összes praktikáját be lehet vetni: a mulcsolást, a növénytársításokat, a komposztálást. Azonban ezek az ágyások nem a kert lényegét adják. Nagy munkát fektetnek a permakultúrás szakemberek olyan évelő növények felkutatásába, amik helyettesíthetik az egynyári zöldségféléket. Érdemes nyitottnak lenni, és kipróbálni ezeket is.
A permakultúrába nagyon jól beilleszthetők az állatok is. A vad madarakra, rovarokra mindenképpen építenünk kell a jól működő életközösséghez, de a háziállatoknak is megvan a helye. Itt is érvényes, hogy az életközösség egészében kell gondolkodni, nem egyedi fajokban. A tyúkokat a tojásukért és a húsukért tartjuk egy hagyományos gazdaságban. A permakultúrában ezen kívü nagyon jól használhatók pl. gyümölcsfák alatt a lehullott gyümölcs és vele a kártevők hernyóinak eltakarításában, a komposzt felszínének átmozgatásában, egy terület gyommentesítésében, a trágyázásban. Közben az élelem egy részét is összeszedik maguknak. Ha megfigyeled, akkor ezzel munkát takarítottunk meg: nem a lehullott gyümölcsöt visszük a tyúkhoz, meg aztán a trágyát a kertbe. Helyette a tyúkot visszük a kertbe, a többi történik magától. Hasonló elven gondolkodva a többi haszonállat is beilleszthető a kert működésébe.
Nagyon fontos, hogy a permakultúrás kertben nem csak olyan növényeket és állatokat tartunk, amitől közvetlen hasznot várunk. Az életközösség működése is legalább ilyen fontos. Szükség lesz olyan dolgokra, amikre átlagos kertész nem is gondolna. A hasznos madaraknak élelem kell, vagyis hernyók, bogarak. Ezeknek is meg kell teremni valahol. Ezért kell sok őshonos vad fa és cserje. A beporzó rovarok számára ültetni kell sok és sok féle virágzó növényt, amik kora tavasztól késő őszig ellátják őket. A ragadozó rovarok számára is meg kell teremteni az életfeltételeket. A gyíkok is nagyon hasznosak, számukra egy kőrakás a legjobb választás. Egy kerti tóban nagyon sok béka és szitakötő nő fel, amik levadásszák a repülő rovarokat. Ha pillangókat is szeretnél, akkor nem csak a virágokra kell gondolni amik odavonzzák őket, hanem a hernyóik tápnövényét is meg kell telepíteni a kertben. Az egészséges életközösséghez a holt fa is hozzátartozik, az ezen élő lebontó bogarak, férgek, gombák nagyon fontosak az egész kert működése szempontjából. Egy természetes erdőben a lebontás adja a legtöbb feladatot, ez tartja el a legtöbb apró élőlényt. Ezért érdemes meghagyni a kiszáradt fát, érdemes a földön is szétszórni sok gallyat, rönkfát, bármilyen méretben. Ezt persze ki is használhatjuk például ehető gombák termesztésére.
Óriás szitakötő petét rak a tóban 
Fiss széncinege szaporulat 
Egy rablólégy munka közben 
Búbos banka keresgél a földön 
Kész az utánpótlás: szitakötőlárva jön ki a vízből 
Egy seregély vadászik a szürke nyárfán 
Tövisszúró gébics szokásos élethelyzetben: egy kiálló pontról figyel 
Levelibéka úgy érzi, hogy nagyon elbújt 
A kerek háló ellenére ez nem keresztespók, hanem egy állaspók 
Egy futrinka lárvája éppen csigát eszik
Az egész kert összhatása sokkal közelebb fog állni egy természetes területhez, mint egy megművelt kerthez. Ezért sokaknak nem tetszik a permakultúrás kert összképe, nem eléggé tiszta, nem eléggé rendezett. Érdekes volt magunkon is megtapasztalni, hogy milyen gyorsan meg tud változni az ember véleménye, ha tudja, hogy mi miért van, mi mit okoz. Számomra már a rendezett, felásott kert képe nem vonzó. Én már inkább azt látom benne, hogy a csupasz talajfelszín milyen hamar ki fog száradni, hogy mennyi gaz fog ott nőni, és hogy mennyivel kevesebb hasznos állatot tud eltartani így a terület.
A permakultúrás gazdálkodásban direkt módon nincs előírva, hogy nem szabad vegyszereket használni a kertben. Ilyen tekintetben nem is azonos a biogazdálkodással. Viszont egy működő életközösség semmiféle vegyszert nem tűr meg. A gombaölő szerek (a biogazdálkodásban engedélyezettek is) tönkreteszik a talajban élő gombákat, megzavarják a lebontás folyamatát ami a tápanyagokat adná a talajnak, ezért nagyon károsak. Ugyanígy a rovarölőszerek is: ha kipusztítod a kártevőket, akkor vele pusztulnak az ellenségeik is. Ezek után a kártevők számára szabad a pálya, a természetes ellenségeik nagyon lassan tudnak csak újra betelepülni. Gondolj bele: egy levéltetű bárhol száll le ott van egy növény amin elkezdhet szaporodni. Egy katicabogárnak ehhez képest sokat kell keresgélni mire megtalálja az első pár levéltetűt. Akkor tud hatékonyan betelepülni, amikor már sok tetű van. Ezért a cél nem a teljes kártevőmentesség, hanem valamiféle egyensúly fenntartása, amikor a kecske is jól lakik, a káposzta is megmarad. Ebbe nem férnek bele a növényvédőszerek. Azonban a kert kialakításánál, egyszeri beavatkozásként, nem tilos a durvább akció sem. Például makacs kártékony fákat gyomirtószerrel ki lehet ölni. Vagy alapvetően nem ássuk a kertet, de induláskor jól jöhet egy mélyszántás ha a házunk építése közben a teherautók letaposták a földet.
A permakultúrás kertészkedés munkamegosztása teljesen más, mint a hagyományos kertben. Nálunk a kerti munkák 90%-a tervezés és kertépítés, 10% a fenntartás. Első lépésben meg kell ismerni a területet. Milyen a klíma, hol vannak ettől eltérő mikroklímák (fagyzugos völgyek, napos domboldalak, vagy városi léptékben gondolkodva szomszéd fala mögötti árnyékos terület, …). Milyen a terület vízellátása, vannak-e nedvesebb vagy szárazabb pontok. Milyen a talaj a kert egyes részein. Milyen a jelenlegi növényzet, állatvilág, azoknak mik az igényeik, és mire lehet következtetni ebből. Ideális esetben egy teljes éven át érdemes figyelni a területet, hogy az évszakok változását és annak a hatásait is megismerjük. Magunkat is ’meg kell figyelni’: mit várunk a kerttől, mire van szükségünk, mennyi munkát és pénzt tudunk rászánni. Azután ez alapján összeáll egy terv, de az nem csak az ültetni való növényekről szól. Nagyon fontos a mikroklíma alakítása, a vízmegtartás vagy épp a vízelvezetés, az esővízgyűjtés, ezért akár nagyobb talajmunkát vagy más átalakítást is be lehet tervezni. Persze nem öncélúan, hanem azért, hogy később a növényeink minél jobban érezzék magukat, és minél kevésbé legyenek a mi gondoskodásukra rászorulva. A cél, hogy a kert minél inkább önellátó legyen. Minél kevesebb munkát és kintről hozott anyagot (öntözővizet, trágyát, mulcs anyagot, …) igényeljen. A tervezés után jöhet a betelepítés, de erre is rá kell szánni az időt. Az erdő jellegű fás terület nem jön létre egyik napról a másikra. Nagyon sokat segít, ha a kertben már eleve vannak fák, de mindenképpen sok évbe fog telni, amíg beáll a kert. Eleinte a kis facsemeték között még napos a terület, ilyenkor lehet napfényigényesebb növényeket ültetni, akár rövidebb életű cserjéket is, vagy igény szerint talajjavító, nitrogénkötő növényeket. Ahogy a fák nőnek ki fogják szorítani ezt a napfényigényes növénytársítást, és alattuk az árnyékosabb részekre el lehet kezdeni a végleges, árnyéktűrő növények telepítését. Vagyis több tervet kell készítenünk: egyet a végleges állapotról, egyet a kezdeti beültetésről, és a folyamatot is meg kell tervezni, ahogy az egyikből a másik felé fejlődik a kert. Látható, hogy egy beállt permakultúrás kert sok munka és sok idő befektetésével jön létre, ezért meg kell becsülni. Értéke van, nem lehet pénzen megvenni, csak lassú és kitartó munkával felépíteni.
Bevezetésként elég ennyi, talán sok is lett egyszerre. A sorozatunk további részeiben a permakultúrás tervezés elemeit nézzük végig, hogy meg tudj álmodni magadnak egy jól működő kertet.
Hamarosan újra jelentkezünk!
