You are currently viewing Életközösségek fejlődése – a szukcesszió

Életközösségek fejlődése – a szukcesszió

Egy terület élővilága ugyanúgy fejlődik, mint maguk az élőlények. Ha ismered ezt a folyamatot, akkor sokkal könnyebben érthető lesz egy sor jelenség a kertben is. A permakultúra pontosan erről szól, hogy használd fel az élővilág saját fejlődési folyamatait, irányítsd, hogy a te céljaidat szolgálja. Így sokkal könnyebb dolgod lesz, mintha a folyamat ellen dolgoznál. De mi is ez a folyamat?

A biológusok szukcessziónak nevezik azt a folyamatot, ahogyan egy kopár területen kialakul egy stabil életközösség. Ha megfigyelsz egy parlagon hagyott földet, akkor eleinte gazos lesz, utána füves, majd bokrok és fák jelennek meg, és a végén kialakul az erdő. Ez a folyamat a szukcesszió.

Első lépés: gazos terület pionír növényekkel

A gyakorlatban a szukcesszió nem a nulláról szokott indulni, hanem inkább csak valami bolygatás utáni újrarendeződésről beszélhetünk. A folyamatot részekre tagolhatjuk az életközöségben felhalmozott anyag és energia szempontjából:

Második fázis: rét
  • A bolygatás után az élőhely tovább romlik. A megmaradt szerves anyagok lebomlanak, a tápanyagok kimosódnak a talajból, esetleg a talajt is viszi az erózió. A területen tárolt szerves anyag és a tápanyagok mennyisége egyre csökken. A növényzet pionír fajokból áll. Paradox módon ezt a fázist buja növekedés jellemzi, amit a lebomló szerves anyagokból felszabaduló extra mennyiségű tápanyagok fűtenek. A növényzet feladata, hogy ebből a tápanyag túlkínálatból minél többet megfogjon, és minél kevesebb mosódjon ki a területről. Ez a fázis viszonylag rövid, általában néhány évig tart.
Harmadik fázis: bozótos
  • Idővel az életközösségnek sikerül visszanyerni a kontrollt a terület erőforrásai felett, megáll a talaj pusztulása, és megindul az újraépítés. A tápanyagok elkezdenek felhalmozódni az egyre nagyobb tömeget képező élővilágban, a szerves törmelékekben, a talaj humusz tartalmában. Közben több különböző jellegű életközösség váltja egymást: a füveket cserjék, majd pionír fák követik, és ezeket váltja le a végleges erdei életközösség. A fák is cserélik egymást: először gyorsan növő pionír fák jelennek meg, amik egy erősen záródó sűrű erdőséget alkotnak. Ezek a fák hatékonyan tudnak új területeket elfoglalni, de az árnyékot nem tűrik, ezért saját csemetéik sem tudnak felnőni alattuk. Más aljnövényzet is minimális mennyiségben tud megjelenni a sűrű lombkorona miatt, azért, mert a betelepülésükhöz időre van szükség. Azután ezeket a fákat lecserélik a valódi erdei fák, amik legalább fiatal korban árnyéktűrők, ezért fel tudnak cseperedni az erdő aljnövényzetében. Amint a pionír fák elpusztulnak ezek az addig elnyomott csemeték már előnyből indulva átveszik a helyüket. Az árnyéktűrő erdei aljnövényzet is lassan betelepül. Idővel kialakul a végleges életközösség. Ez a folyamat sok száz évig is eltart: a pionír fák élettartama 100 év körül van, a valódi erdei fák, mint például a tölgy, még hosszabb ideig élnek. Ez a felépülési időszak a legnagyobb szervesanyag-termelő képességű periódus az erdő életében, képes folyamatosan szerves anyag felesleget termelni, ami felhalmozódhat a területen.
A folyamat vége a felnőtt erdő
  • A szerves anyag felhalmozása nem tart a végtelenségig. Idővel a fák elkezdenek kiöregedni, kidőlnek, cserélődnek. A szerves anyag mennyisége stabilizálódik, a csúcshoz képest kicsit alacsonyabb szinten. Ugyanis innentől az erdő nem egységes zárt faállomány, hanem mozaikos lesz. A kidőlt fák helyén, erdőtüzek után, természetes módon is új mini-szukcessziók indulnak be. Ezért nem lesz a teljes terület folyamatosan a maximum fejlettségi szinten, hanem lesznek benne a szukcesszióban hátrébb járó foltok. Így egy dinamikusan változó, de összességében stabil életközösség alakul ki, ami akár „örökre” fennmaradhat. Ilyen erdő egyre kevesebb van a Földön, Európában már hírmondónak is alig akad.

Láttuk, hogy a folyamat valamiféle bolygatással indul. Ez a bolygatás lehet egy tarvágás az erdőben, de akár néhány évszázadnyi szántóföldi művelés is. Nagyon fontos a szukcesszió szempontjából, hogy mi az az örökség, ami a bolygatás előttről maradt a területen, és hogy a környező területekről mi tud betelepülni. Teljesen más irányba indul el a folyamat egy szántóföldön ahol a környékben is csak akác és bálványfa van, mint egy nemzeti parkban tarra vágott erdőrész helyén. A végső állapot, ha nem is ugyanaz, de valami hasonló lesz, az oda vezető út viszont lehet teljesen más is a különböző kiindulási állapotok és a környező területek élővilága szerint.

Ezen a képen együtt látszik a szukcesszió sok fázisa

És hogy mi szükségünk van ezekre az ismeretekre egy kertben? A permakultúrában stabil, de produktív életközösséget szeretnénk kialakítani, ami a lehető legnagyobb hozamot nyújtja minimális ráfordítással. Ehhez nekünk is el kell indítani egy szukcessziót a kertben, de úgy, hogy a számunkra megfelelő irányba fejlődjön. Ezt a folyamatot tudni kell irányítani. A legfontosabb irányítás mindjárt az elején a kezdeti feltételek beállítása. Egyfajta mesterséges ’örökség’ létrehozása a ’bolygatott’ területen. A szerves anyagokat a mulcs, a holt fa jelenti, amit a területre hozunk. A beültetett növények jelentik az élő ’örökséget’, amiből majd a szukcessziós folyamat meg tud indulni. Ilyen rásegítéssel el tudjuk érni, hogy a kert viszonylag gyorsan, 5-10 év alatt eljusson egy olyan állapotba, ahol már a végső, erdős jellegű karaktere kialakul, és az oda illő életközösség is jelen van már.

Egy másik nagyon fontos megfigyelés, hogy nem a végső, stabil állapot a legproduktívabb, hanem valahol félúton a fejlődés közben. Ezért a permakultúrás kertben nem is egy stabil erdő megteremtése a célunk. Kisebb tervezett bolygatásokkal, például kiöregedő vagy eleve rövid időre tervezett fák kivágásával, erősebb visszavágással létre tudunk hozni mini-szukcessziókat. Ezek a területek a legtermékenyebbek, amit ki is lehet használni egynyári vagy rövid életű növények ültetésével amíg a pótlásul telepített fa be nem tölti a rést. Valami hasonló elven működik a hagyományos sarjerdő gazdálkodás is: a fákat viszonylag rövid időközönként levágják, és hagyják tősarjakról újranőni. Az ilyen területek sokkal termékenyebbek lehetnek, mint a megszokott erdőművelés.

A hagyományos kertész módszere a szántás, vetés, aratás ismétlésén alapul. Már te is látod, hogy ez miért munkaigényes: a folyamatos bolygatással a kert mindig a kezdő állapotban van, amikor a gyomoké a főszerep. Ezért kell velük folyamatosan küzdeni. A permakultúrás módszer ehelyett hagyja a természetet fejlődni, megfelelően irányítva, amíg egy teljes életközösség alakul ki. Ez sokkal kevesebb munkát jelent, mint folyamatosan küzdeni a természetes szukcesszió ellen.

Ezekkel a praktikákkal te is elérheted, hogy a kerted kevés munkával sokat teremjen. Meg kell tanulni Irányítani a kert fejlődését, ahelyett, hogy totális irányítást akarnál ráerőltetni.

Vélemény, hozzászólás?